hulló őszi falevelek

Tudom, kicsit furcsa a címe ennek a bejegyzésnek -főleg szinte így nyár közepén- de jobb hasonlatot nem tudtam arra írni, ahogy a barátaim elhagynak, megfeledkeznek rólam. Egy év telt el azóta, mióta leérettségiztem. Azt hittem ezek után is zökkenő mentes lesz minden, hogy a barátok kitartanak egymás mellett, hogy jóban-rosszban egymás mellett állunk, hogy az, hogy más iskolába kerülünk nem fog akadályozni abban, hogy tartsuk a kapcsolatot. Tévedtem… Egy év alatt 2 barátnő utasította vissza a barátságomat és egy harmadik is kötélen táncol, mert úgy érzem, hogy nem tekint rám barátként, nem vagyok fontos számára.

Az első barátnőm már a nyár közepén kiszakított az életéből. Jött a szerelem neki, és onnantól kezdve egyre jobban eltávolodtunk egymástól. Ha néha néha utol tudtam érni telefonon, akkor sem beszéltünk sokat, találkozni meg egyáltalán nem is tudtunk. A fiú teljesen elcsavarta az eszét… Lassan én is jobbnak láttam nem keresni, hiszen egy igazán jót nem tudtunk beszélgetni, találkát meg nem lehetett egyeztetni. Év végére már csak én próbáltam érdeklődni iránta, ezt viszont megelégeltem. Ez így nem fair, gondoltam. Mind a két részről ugyanannyi erőfeszítés szükséges, hogy a barátság megmaradjon. Ha az egyik feladja, akkor a másik hiába küzd, nincs esélye.. el kell hát engedni a barátot.
A barátnőmmel lassan 7 hónapja nem beszéltem..

A második számú barátnőmet a napokban sikerült elveszteni, máig tisztázatlan okok miatt. Középiskolás (5) éveim alatt úgy éreztem vagyunk annyira jó barátnők, hogy megosztjuk egymásnak titkainkat, a sok sok hülyeségben együtt veszünk részt és ha segítség kell, akkor nyugodtan fordulhatok hozzá. Ismét tévedtem… a kapcsolatunk gyökeresen akkor változott meg, mikor kiderültek a felvételi ponthatárok engem és egy másik (mai napig nagyon jó) barátnőmet felvették a felsőoktatásba, őt pedig nem. Teljesen vérig volt sértődve, érthető is; megérdemelte volna, hogy felvegyék hiszen sokat is tett érte és nem is volt egy rossz tanuló, csupán – véleményem szerint – be kellett volna biztosítania magát. Ezek után természetesen bennem vagy éppen bennünk látta a hibát, hogy mi nem igazán jeles tanulókként, még is felvételt nyertünk oda, ahova menni szerettünk volna, oda ahol olyat tanulhatunk, amit szeretünk. Talán ő úgy érezhette, hogy valamit elrontott, vagy éppen nem elég okos ahhoz a szakhoz, amit kiválasztott. Jogosnak tartom a sértődésért, csak azt nem értem, hogy miért pont minket kellett ezért okolnia. Soha nem akadályoztuk semmiben és mindig támogattuk mindenben. A 3as kis banda 2010 szeptemberétől 3 felé szakadt… a barátnőm, akit elvesztettem, maradt még ott ahol eddig voltunk szakközépben, barátnőm felvételt nyert a Gödöllői egyetem kommunikáció és médiatudomány szakra, én pedig jöttem Egerbe a testnevelő-edző szakra. Miután elcsendesültek a kedélyek megbeszéltük, hogy a kapcsolatot igen is tartani fogjuk még akkor is ha más helyen  vagyunk, máshogy oldjuk meg a szabadidőnket és mások az órarendjeink. Az elején úgy tűnt minden simán megy, hiszen igyekeztünk megoldani, hogy szinte minden pénteken összefussunk egy jó kis csajos beszélgetésre a helyi gyorsétteremben. Ez kevésnek bizonyult neki. Hálátlannak érzem a lányt, aki visszautasította a barátságunkat. Úgy érzem nekünk sokat köszönhet: mikor nem tudott haza menni, haza vittük; esetleg felajánlottuk, hogy aludjon valamelyikünknél, kapott egy nagyon szép csajos-szülinapos estét tőlünk és ezek után így kell elválnunk. A napokban történt az, hogy egy beszélgetésünk során megkérdeztük tőle, hogy érez e még egy régi osztálytársunk iránt valamit és hogy az ujjónnal szerzett barátja mennyire valós. A kérdésre nem igazán kaptunk értelmes választ, és csodálkozásunkra még neki állt feljebb az egész dolog; még minket nevezett hazug embereknek. A szám tátva maradt. Attól a naptól kezdve nem beszéltünk vele. Sajnálom azt az 5 évet amit együtt eltöltöttünk, hiszen azt hittem, hogy vagyunk olyan viszonyban a mai napig, hogy bármit megosszunk a másikkal.
A történtek után nem érzem, hogy igaz barátnők lettünk volna, csupán eszköz voltam én is és a barátnőm is, hogy ne magányos rója az iskola folyosóit, legyen kihez oda menni. Mostanra felnyílt a szemem: a félénk lánykáról lehullt a lepel és megmutatta igazi valóját, hogy mennyire csodálatosan tud a szivárvány minden színében pompázni -mert neki 2 szín nem elég-; ilyen emberért nem fáj a szívem, keserűen örülök mégis, hogy ő már nem az életem része…

A harmadik barátnőm, aki a szakadék szélén táncol, nagyon labilisnak mondhatnám. Szintén az előző barátnőmhöz hasonló ‘szindrómában’ szenved: ő rá is rátalált a szerelem. Ez persze nem nagy baj, hiszen soha nem láttam még ilyen boldognak mint most. Egyetlen egy probléma van csak: más lett, gyökeresen más. A munka, a szerelmi élete és ezek szerint a baráti élete nem igazán fér meg egymás mellett. Reménykedek benne, hogy a kapcsolatunk nem siklik mellékvágányra, hiszen fontos számomra, nem csak barátnő, rokonom is egyben. Remélem felnyílik a szeme és a butaságait hátrahagyva reálisan kezd majd gondolkozni, mert amit most csinál lehangoló és szomorú. A szerelemtől nem tud gondolkozni…

Advertisements