a természet ismét kivetett magából

Úgy május környékén, mikor még nem vette el eszemet a blog írás, voltam egy 6 napos Turisztika táborban. Nem is kell mondanom, hogy túráztunk éjjel nappal. Ezt sajnos szó szerint kell érteni. Az első nap nagy zuhit kaptunk a nyakunkba, így hát nem volt sok kedvünk a túrához.

A Bükk hegységben volt a túra. Nagyon szép helyekre eljutottunk, úgy is mondhatnám, hogy világot láttunk. Hatalmas a Bükk hegység és csodálatos kilátást tár fel a túrázó előtt, akinek van annyi lélekenergiája és kitartása, hogy az út végén meglássa a csodákat. Szilvásváradról indultunk el annak idején és az úti célunk Felsőtárkány volt, ahol táboroztunk. El sem kell mondanom, hogy milyen magas meredeken kúsztunk – másztunk – csúsztunk a sáros, nedves talajon. Kitartásra és türelemre tanít a túra, hogy addig menj és menj, amíg célhoz nem érsz. A jutalom nem marad el, hiszen a kilátás mindig lélegzetelállító. Ezen a 6 napon szerintem túrázhattunk összesen olyan 100Km-t is azt hiszem. Éjjel is túráztunk egy napon illetve volt egy nagy 30Km-es nagy túránk is, ahol nekünk fiataloknak tanár nélkül kellett helytállnunk. Az utolsó napokban szó szerint szidtam és anyáztam a természetet. Nem nagy túrázóként fel is dagadt a bal lábfejem, így még a hegyre felmenetel úgy ahogy ment, de a lejövetel róla egyszerűen borzasztó volt. Olyankor több nyomás éri a lábát az embernek és ez ilyenkor, mikor baj van vele, elviselhetetlen és úgy érzi az ember, hogy képtelen rálépni. Nekem ezt végig ki kellett bírni, ha tetszik ha nem. Inkább káromkodtam és ordítoztam az erdőben és szidtam a természetet, mert így oldódott bennem a feszültség. Ezt viszont a természet szépen meg is bosszulta. Az utolsó napok tényleg elviselhetetlen voltak és én csak botladoztam össze vissza, akadtam fel és találtam meg a pókhálót néhol a teremtőjével együtt, aminek eredménye újabb adag káromkodás lett. De nagy nehezen túl éltük és rengeteg tapasztalattal tértem haza.

A mai napom is egy túrázással végződött. A kezdet nem lehet ennél jobb, minthogy párommal együtt vettünk a laptopomhoz egy aranyosan doromboló hangszórót, ami nagyon tetszetős. Nagyon nagyon jó volt vele, látni, hallani, érezni… *-* Ismét megmutatta, hogy miért is van ő nekem: egyszerűen nem tudom hogy hogyan csinálja, de minden egyes áldott alkalommal mosolyt csal az arcomra, mikor el vagyok kenődve. Ezt imádom benne. <3
A napom többi részében egy kis zűrt csináltam ide haza, de úgy látszik ezt végül is elnézik nekem, inkább más csetepatét hallgathattam helyette, ami ismét kedvemet szegte, de inkább nem szólok bele az ilyen alaptalan vitákba. De végül is olyan 4 óratájt délután Editke barátném kihívott minket túrázni. Egész kellemes túrát tudhatunk magunk mögött úgy érzem, leszámítva az akció dús jeleneteket. Ilyen jelenet volt a pókháló és pókjának és a mi testünkkel való érintkezése, illetve a mélységbe tekintés, ami Molly részéről egy medveüvöltésével ért véget, valamint találkozásom életem első kullancsával, akinek úgy megtetszettem, hogy alig tudtam leszedni magamról és utána még 2 haverja követte példáját. Felmentünk és megcsodáltuk a “Pocahontas” sziklát és gyönyörködhettünk a Mátra csodás tájában. A hegyvidékkel nem lehet betelni. Gyönyörű volt a naplemente, habár nem romantikusan értve ezt. Nagyon nagyon messzire elláthattunk és még a napocska is elő bukkant néha a felhők közül. A lefelé út már döcögősebb volt, mert az utat nem igazán találtuk, de nagy nehezen még is csak haza jutottunk. Túra nóta hiányában elkezdtem énekelni Flour Tomi – Mizu számának egy túrához átdolgozott verzióját, miszerint: “Zúzunk az éjszakában én meg pár kullancs…” Ez nagyon tetszett nekünk és mosolyt csalt az arcokra. Itt sem maradhatott bennem a káromkodás. A természet megmutatta, hogy ő az erősebb, kivetett hát magából. Rám küldte a kullancsokat, a nagy köveket amiken lefelé kellett haladnunk és pókokat a drága hálójukkal. De igyekszem meg egyezni vele, hogy én a természetet csak a szobán belül ablakon kinézve imádom és csodálom. Nekem csupán egy bajom van a természettel: túlságosan bogaras és időnként ha úgy tarja kedvét, akkor megleckéztet (főleg meredek hegyoldalakkal és csúszkálós lejtőkkel) vagy éppen csak nem bírja elviselni a jelenléted és kidob magából, hogy többé ne tedd be oda a lábad még egyszer. Leérve a hegyről meg “bogarásztunk” egy keveset, hogy minden rendben van e velünk, aztán haza vettük az irányt Molly barátnémmal, hiszen későre is járt és már nagyon éhesek voltunk. A falu tábláknál búcsút intettünk Editkének és megfáradtan, de törve nem sétáltunk hazafelé.

Kalandos kis napot tudhat mindenki maga mögött. Én személy szerint kellemesen elfáradtam és alig várom már, hogy elkezdjek álmosodni és bezuhanjak a pihe puha ágyikómba.

Advertisements