♥ naplemente, a tó, egy üveg bor és mi ♥

Elképzelésem sem volt, hogy párom mivel fog meglepni engem az 1 éves évfordulónkon. Nem mertem magam semmibe sem bele élni, de erősen agyaltam azon, hogy milyen meglepetéssel is készül majd. Annyi információ elhagyta a száját, hogy szabadtéri program lesz. Az időjárásról beszélgettünk éppen, így kicsúszott ez az információ, amivel én rögtön vissza is éltem szokásomhoz hívem. Rögtön vissza is kérdeztem, hogy “szabadtéri program???” és gonoszan mosolyogtam a monitor előtt, hogy hoppá, megtudtam valamit. Azonnal elkezdtek kattogni az agyamban a fogaskerekek, hogy vajon milyen programra számíthatok szerdán. Hiába gondolkoztam körülbelül két napig (de valahogy csak lefekvés előtt jutott mindig eszembe, mikor a puha ágyikómban feküdtem), hogy mi lehet az a meglepetés, szerencsére nem találtam ki. Kicsimet is megnyugtattam, hogy halvány lila gőzöm sincs arról, hogy mit tervezhet. Eljött hát a szerda, a bűvös 7.-e és én már alig vártam, hogy láthassam páromat és hogy együtt töltsük ezt a csodálatos napot.

Már a szokottnál hamarabbi időpontra könyörögtem ki a találkámat, hogy több időt tudjunk együtt eltölteni. Szokásos 4 óra helyett már fél 3kor toporogtam a buszmegállónkban, hogy felszállhassak a buszomra és minél előbb láthassam szívem párját. Találkozáskor a puszi és a hatalmas “teletubbis” ölelés sem maradhatott el. Haza felé pedig hallgathattam a csodás bókokat, hogy: “milyen csinos vagyok!” és hogy: “milyen szépen kisminkeltem magamat”. Irultam, pirultam a szavak hallatán és ilyenkor bátorkodtam megállni az útközepén, hogy egy nagy csókot nyomjak párom arcára, aki csak az “ejj, de rossz vagy” jelzőt tudta használni mosolyogva. Oda haza puszi és ölelés áradat kötött le minket, de néha – néha rávetettünk egy – egy pillantást a monitorra is, illetve a gonoszabbnál gonoszabb neptunra. A nap folyamán én enni nem sokat ettem, hiszen (most az egyszer) nem tudtam, hogy milyen meglepetéssel kecsegtet párom. Meglepetésemre egyszer csak megszólal, hogy: “akkor indulhatunk?” Izgatottan vártam, hogy hová visz majd el. Készülődés közben, saját hibájára, elejtett egy olyan kérdést, hogy: “ugye nem tudod mi van a táskában?”, majd mosolyogott hozzá. Háát, ha nem mondja, nekem fel sem tűnt volna, hogy ő egy táskával fog jönni a meglepetés utamra. Kilépve a bejárati ajtón a szokásos jobbos kanyar most elmaradt, ami a városba visz, mi balra fordultunk, így már sejtegettem ezt – azt, hogy mi lesz majd a meglepetés. Még akkor sem nagyon tudtam mi vár rám, mikor megérkeztünk a tóhoz és előttem egy csodaszép látkép terült el. A kis faasztalkához a pad manapság már nem jár, így én az asztalon foglaltam helyet, de csak azután, miután párom kipakolt a táskájából. Természetesen el kellett fordulnom és még a szememet is be kellett volna csuknom, hogy ne lássam a táska tartalmát. Megfordultam s ő csak annyit mondott, hogy: “Boldog évfordulót” és kezembe nyomot egy nagy doboz Raffaello-t. Az asztalon pedig helyet kapott egy üveg bor. Rögtön karjaiba ugrottam és ha bár a könnyeimet visszatartottam, borzasztóan boldog voltam. Alig akartam elengedni kicsimet, annyira örültem a meglepetésnek. Ennél szebb ajándékot még nem kaptam senkitől.

A kilátást a tóra semmi sem akadályozta meg: sem egy bokor, sem egy hatalmas fa. A kilátás mese szép volt és romantikus: együtt néztük a naplementét. Igaz az időjárás érdekes volt, hűvös volt és esőre állt, de 1 csepp híján megúsztuk az esőt. Pad hiányában én az asztalra ültem fel, ami eléggé ingó állapotban volt, de ez sem szegte a kedvemet. Kedvenc kis borunkat iszogattuk együtt, hozzá egy kis rágcsával, amit én csak úgy tömtem magamba. Márk nézett is, hogy ennyire éhes vagyok? Majd közöltem vele: igen, hiszen nem tudtam mire számíthatok, így otthon nem sokat ettem; de megnyugtatott, hogy otthon kapok még enni valamit. Hébe-hóba a magányunkat megzavarta néhány járókelő, de mi nem zavartattuk magunkat: ölelkeztünk és csókolóztunk. Naplemente végére éreztem már a bor hatását, pedig csak egy fél üveggel ha megihattam belőle, még is picit beütött. Szépen le lettem itatva mondhatom! Bár ez nem igazán bánt, így is úgy is nagyon jól éreztem magamat. A haza úton csentünk magunknak egy -egy napraforgó virágot, amiből szotyiztunk egy jót. Megtömtük a pocakunkat odahaza és kerestünk egy jó kis filmet. Horrort ilyen állapotban nem mertem bevállalni, főleg addig amíg meg nem nyugszik a pici pocim. A film után még kicsit kényeztettük egymást, majd fürdés után bezuhantunk az ágyba.

Alig tudom mondatba foglalni, hogy mennyire boldog vagyok, hogy van egy ilyen társam, mint a párom. Mellette mindig biztonságban érezhetem magam és csupa nyugalom árad belőle, amitől jómagam is megnyugszom. Ez a nyugalom kell, sőt akarom tőle, hiszen itthon nem mondhatnám, hogy nyugodt környezetben élek / lakok. Átérzem az embereken a stresszt, a negatívumot, amit már eléggé kezdek unni és menekülök Márkhoz, amikor csak lehet. Nála mindig megnyugszom és az annyira jó érzés, mikor nem kell semmi miatt aggódnom. Természetesen a barátaim is adnak egy bizonyos nyugodtságot és biztonságot, de az más. De a nyári szürke hétköznapokon áldom azt, hogy Molli drágám mindig kiráncigált, legalább az este folyamán megtudott nyugtatni és neki is jól esett ez olykor. Nem tudom elmondani mennyire szeretem Márkot, de boldog vagyok, hogy ő a barátom. Jobbat nem tudnék nála kívánni. Soraimból remélem nem csöpög a romantika, mert az már túlzás lenne számomra is. A nagyon csöpögős dolgokat én sem szeretem, de szavakba alig tudom leírni az érzéseimet.

Köszönöm kicsim, hogy vagy nekem és köszönöm ezt az 1 évet, hogy mellettem maradtál és remélem még maradsz. ♥

Reklámok